OM azonosító: 031617
Telefon: 36/311-211
Fax: 36/515-116
 
 

Szoborpark

 
Az intézményünk udvarára betérőket az országban egyedülálló látványosság, a „Magyar származású Nobel-díjasok emlékparkja” fogadja. A szoborpark létrehozásának gondolata a névadó, Wigner Jenő Nobel-díjas tudós mellszobrának elhelyezését követően fogalmazódott meg. 
A teljes szoborpark felavatására 2000-ben, a Magyar Millennium évében került sor. Jelenleg 14 kiállított szobor hivatott a magyar származású Nobel-díjas tudósok számára emléket állítani. A szép kivitelezésű munkák Farkas Pál és Kampfl József szobrászművészek alkotásai. 
A tanulók a Tudomány napján egy-egy szál virággal emlékeznek a példaadó elődökre. A parkot turisták és iskolai csoportok is gyakran keresik fel.
 

Magyar Nobel-díjasok

 
Lénárd Fülöp (Pozsony, 1862. VII. 7. - Messelhausen, 1947. V. 20.)
 
Pozsonyban járt gimnáziumba. Kiváló tanárával Klatt Virgillel, késôbb tudományos kérdésekben is együttmûködött. Egyetemi tanulmányait Budapesten, Berlinben és Heidelbergben végezte. Rövid ideig Eötvös Loránd tanársegédje volt, ezt követôen haláláig Németországban élt. A Magyar Tudományos Akadémia 1897-ben választotta levelezô tagjává, ekkor még biztosan magyar állampolgár volt. 1901 és 1905 között minden évben javasolták a díjra, melyet 1905-ben ítélték oda a katódsugárzással kapcsolatos munkáiért. 1907-ben az Akadémia tiszteleti tagjává választotta. Köszönôlevelét "hazafias üdvözlettel" fejezi be, de ekkor már valószínûleg nem magyar állampolgár. Lénárd a századforduló és a századelô kétségkívül egyik legjelentôsebb fizikusa. Sajnálatos, hogy a század második évtizedétôl kezdôdôen egyre erôsebben torzultak nézetei, és Starkkal, egy másik német Nobel-díjas fizikussal késôbb a náci ideológia támaszai lettek. Hirdették a német fizika felsôbbrendûségét a dogmatikus (zsidó) fizikával szemben. Mindkettôjük haragja elsôsorban Einstein ellen fordult. Ebben valószínûleg szerepet játszott az is, hogy Einstein 1922-ben az 1921. évi Nobel-díjat a fényelektromos hatás kvantitatív értelmezéséért kapta, magát a fényelektromos hatást pedig Lénárd fedezte fel. Starknak is megvolt a személyes oka az Einstein iránti haragra: a fotokémia egyik alaptörvényét Einstein és Stark egymástól függetlenül fedezték fel, de gyakran csak Einstein-törvényként említik, valószínûleg azért, mert Einstein megfogalmazása pontosabb. Bármilyen elítélô is lehet véleményünk Lénárd politikai nézeteirôl, munkásságának alapvetô jelentôsége, és a magyar kultúrával és tudományossággal való kapcsolata kétségtelen.
 
Bárány Róbert (Bécs, 1876. IV. 22. - Uppsala, 1936. IV. 8.)
 
Magyar származása kétségtelen, apja vándorolt ki Rohoncról Bécsbe, ma is élnek rokonai Magyarországon. A hazai tudományossággal, illetve kultúrával azonban vajmi csekély kapcsolata lehetett. 
Egy egyszerű klinikai tapasztalat terelte figyelmét a belső fülben rejtőző egyensúlyszervre. Betegeinél sokszor végzett fülöblítést, melynek során a páciensek gyakran elszédültek. Kiderült, hogy szédülésük az öblítő folyadék hőmérsékletével függött össze. Langyos vízzel öblítve nem szédült el a beteg, míg hideg, illetve túl meleg vízzel öblítve szédülés jelentkezett. Ennek magyarázata az, hogy a belső fül ívjárataiban keringő lympha hőmérséklete körülbelül 37 °C. Ez a folyadék hőmérséklet-változásokra áramlani kezd és hideg, illetve meleg hatásra más és más ívjáratokba áramlik, ami szédülést vált ki. Ezzel tulajdonképpen a testhelyzetünkről való tájékozódás szenved zavart, és ezt jelzi a szemgolyók rezgése (nystagmus). A jelenség egy élettani reflexmechanizmusnak felel meg, és Bárány-féle kalorikus reakciónak nevezik. Hiánya kóros jellegű, mivel a fülben zajló beteges (főleg gyulladásos) folyamatok ívjáratokra terjedését jelzi. Az élettani folyamat összefügg a tengeri betegség jelenségével is. Nobel-díjat is a füllel és az egyensúlyérzékeléssel kapcsolatos munkásságáért kapott 1914-ben
Valószínûleg ő köszönhetett a legtöbbet "a vesztibuláris apparátus (azaz az egyensúly-szerv) élettanával és kórtanával kapcsolatos munkáiért" neki ítélt 1914-es Nobel-díjnak, mert az elsô világháborúban orosz hadifogságba került, és onnan, mint Nobel-díjas, a svéd kormány közbenjárására szabadult. A háború után Bécsbe ment, de nem kapott egyetemi tanszéket. Ezután Svédországban telepedett le, az Uppsalai Egyetemen kapott katedrát.
 
Zsigmondy Richárd (Bécs, 1865. IV. 1. - Göttingen, 1929. IX. 23.)
 
A kolloidkémia megalapítója és egyik legkiválóbb kutatója, Bécsben és Münchenben végezte tanulmányait majd Grazban lett egyetemi tanár. 1907-től a híres göttingeni egyetem professzora. Már fiatalon jelentős eredményeket ért el a kolloidikában. 1903-ban a német Siedentopffal közösen készítette el az ultramikroszkópot a mikroszkópos feloldóképesség határán, azaz a 0,5 mikronon alul levő, a fény hullámhosszánál kisebb részecskék megfigyelésére. A találmány a kolloidoldatok egyik legfontosabb vizsgálóeszköze volt. Segítségével Zsigmondy döntő fontosságú megállapításokat tett a kolloidok természetéről, részecske-eloszlásáról, az oldatok stabilitásáról, a diszperz rendszerek tulajdonságairól. A kolloidkutatással függött össze másik két nevezetes találmánya, a kolloidok felhasználásával készült membránszűrő és annak tökéletesített változata, az ultraszűrő (1918 és 1922). „A kolloid oldatok heterogén természetének magyarázatáért és a kutatásai során alkalmazott, a modern kolloidkémiában alapvető jelentőségű módszereiért” (az ultramikroszkóp felfedezéséért)1926-ban megkapta a kémiai Nobel-díjat.
Zsigmondy nem nálunk született, nem nálunk nevelkedett és tudományos pályáját sem Magyarországon futotta be. Szülei magyarok voltak és ő is tudott magyarul. Családja, rokonsága ébren tartotta benne a magyarságtudatot, erről nyilatkozataiban is többször megemlékezett. Ezért tekinthetjük magyarnak.
 
Szent-Györgyi Albert (Budapest, 1893. IX. 16. - Woods Hole, 1986. X. 22.)
 
A Budapesti Tudományegyetem Orvostudományi Karán 1917-ben nyert orvosdoktori diplomát. Ezután hollandiai, németországi, angliai és amerikai egyetemeken dolgozott. 1928-ban hívta meg Klebelsberg Kúnó kultuszminiszter a szegedi egyetemre. Katedráját 1930-ban foglalta el, és folytatta korábban megkezdett kutatásait a biológiai oxidációs folyamatok mechanizmusával és az általa felfedezett C-vitaminnal kapcsolatban. Nagyon jelentôs volt annak a felfedezése, hogy a szegedi zöldpaprikában különlegesen nagy az aszkorbinsav koncentrációja. Ez lehetôvé tette, hogy addig elképzeléhetetlenül nagy mennyiségben állítsák elô, és mind biológiai, mind pedig kémiai szempontból sokoldalú kísérleteket végezzenek vele. A fiziológiai és orvostudományi Nobel-díjat 1937-ben ítélték neki oda "a biológiai égésfolyamatok, különösképpen a C-vitamin és a fumársavkatalízis szerepének terén tett felfedezéseiért". Szent-Györgyit már 1934-ben is jelölték, akkor a kémiai Nobel-díjra, de ez a jelölés érvénytelen volt, mivel megosztva javasolták mellette Haworthnak, Reichsteinnek és Karrernek. A statútumok szerint pedig, mint említettük, legfeljebb háromfelé lehet megosztani a díjat. Haworth és Karrer megosztva nyerték el ugyancsak 1937-ben a kémiai, Reichstein pedig 1950-ben a fiziológiai Nobel-díjat. Az MTA levelezô tagjává elôször 1931-ben jelölték, de nem kapta meg a szükséges támogatást. 1935-ben nyerte el a levelezô, majd 1938-ban a rendes tagságot. Még szegedi évei alatt kezdett el az izommozgás biokémiájával foglalkozni. Ezen a területen a Nobel-díjjal értékelt munkájával egyenértékû eredményeket ért el. Elkötelezett humanista polgár volt. A szovjet-finn háború idején Nobel-érmét a finneknek ajánlotta fel. Szerencsére az érmet egy gazdag finn kiváltotta, és a Magyar Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. A Kállay kormány idejében titkos diplomáciai küldetése volt a háborúból való kiugrás elôkészítésére. 1944. március 19-e után ezért illegalitásba vonult. A háború után a budapesti egyetemre nevezték ki. A Magyar-Szovjet Társaság elsô elnöke lett. Magyarországról, politikai okok miatt, 1947-ben elôször Svájcba, majd az Egyesült Államokba távozott. Itt rákkutatással kezdett el foglalkozni. Ezek a munkái igen vitatott értéküek.
 
Hevesy György (Budapest, 1885. VIII. 1. - Freiburg, 1966. VII. 5.)
 
A piarista gimnáziumban tanult. Egyetemi tanulmányait a budapesti, berlini és freiburgi egyetemen végezte. Pályafutását a zürichi egyetem tanársegédeként kezdte, Lorenz mellett, majd a karlsruhei mûegyetemen Haber, Manchesterben Rutherford és Londonban Moseley mellett dolgozott. Ezután a budapesti egyetemen mûködött magántanárként. 1920-ban a koppenhágai egyetemre ment, ahol Bohr intézetében dolgozott. 1926-ban a freiburgi egyetem kémia professzorának hívták meg. A nácizmus elõl megint Koppenhágába, majd annak német megszállása után Svédországba költözött és a stockholmi egyetemen dolgozott. 1924 és 1936 között hét alkalommal javasolták Nobel-díjra, melyet 1943-ban nyert el "a radioaktív izotópok indikátorként való alkalmazásáért a kémiai kutatásban". Az MTA 1945-ben tiszteleti tagjává választotta. Számos magyar kémikussal (Gróh Gyula, Zechmeister László, Putnoky László, Róna Erzsébet) volt kapcsolatban, és közölt velük társszerzôségben dolgozatokat. 1966. július 6-án halt meg Freiburgban. 
Hevesy György az atomtudomány legnagyobbjai közé tartozik. A radioaktív izotóp nyomjelzés módszerének feltalálásáért (1913) kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. Hozzájárult az izotópok fogalmának tisztázásához, úttörõje volt az izotópok alkalmazásának a biológiai, metallurgiai és botanikai kutatásban. Az analitikai kémia számára feltalálta a röntgen-fluoreszcenciás (1932), az izotóphígításos (1931) és a neutronaktivációs (1934) analitikai módszereket. Felfedezte a periódusos rendszer egyik utolsó ismeretlen elemét, a hafniumot (1923).
 
Békésy György (Budapest, 1899. VI. 3. - Honolulu, 1972. VI. 13.)
 
Édesapja dr. Békésy Sándor kolozsvári születésű gazdasági diplomata. Iskoláit – apja kiküldetései miatt – Münchenben (1904–1909), majd Konstantinápolyban, jezsuita iskolában (1909–1910) végezte. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a Werbőczy Gimnáziumban (1910–1911) és Zürichben (1911–1915) végezte. 1916-tól a Berni Egyetemen vegyészetet tanult, a Budapesti Egyetemen az Eötvös tanítvány Tangl Károly professzor mellett 1923-ban ledoktorált fizikából. 1924-ben talált munkát a Postakísérleti Állomáson, az egyetlen jól felszerelt laboratóriumban, s két év megszakítással egészen 1948-ig az Állami Postakísérleti Állomáson dolgozott , ahol a távközléssel kapcsolatos kutatásokat végzett. Ez a kutatás keltette fel az érdeklődését a fül működésével kapcsolatban. Az 1930-as években a Magyar Rádió stúdióinak akusztikus tervezését is ő végezte el. 1933-ban a Tudományegyetem magántanárává habitálták, 1940-ben ugyanitt kinevezték a Gyakorlati Fizikai Intézet professzorává. 1946-ban Svédországba, a Karolinska Intézetbe utazott, hogy a füllel kapcsolatos kutatásait folytassa. Békésy megmutatta, hogy a belsőfülben, a csigában lévő alaphártya ugyanúgy feszítetlen, ahogyan a középfület határoló dobhártya az. Így a hangmagasság érzékelése nem történhet az alaphártya rezgésének rezonanciájával. Bebizonyította, hogy a csigában a hang érzékelésekor nem szabályos állóhullámok alakulnak ki, hanem egy - ma úgy mondanánk: nem lineáris - hullám halad végig, amelynek amplitúdója a frekvenciától függően a mintegy 30 mm hosszú járat más-más helyén éri el maximumát. Azt is megmutatta, hogy e hullám csak a gyújtó szerepét tölti be a hangérzetet közvetítő idegsejtek működésében, melyhez az energiát a csigában elektrokémiai források szolgáltatják. Az emberi hallószerv működésére vonatkozó kutatások jelentős részét, amelyekért végül is Nobel-díjat kapott, Magyarországon végezte az 1930-as években és az 1940-es évek első felében. Az Egyesült Államokban kiszélesítette kutatási területét: a látás és általában minden érzékelés közös tulajdonságait, például az úgynevezett oldalirányú gátlást tanulmányozta. 
1947-ben az Egyesült Államokba utazott, és ott 1966-ig a Harvardon dolgozott. Miután laboratóriuma leégett a Hawaii Egyetem meghívását fogadta el 1966-ban, itt dolgozott haláláig.
 
Wigner Jenő (1902, Budapest - 1995, Princeton)
 
A Fasori Gimnáziumban végezte középiskolai tanulmányait. A berlini egyetemen vegyésznek tanult, de az új fizikai felismerések magával ragadták. Disszertációja a kvantumkémia első munkájának tekinthető, a hidrogén molekula keletkezését tárgyalja. Felismerte a tér-idő szimmetria szerepét a kvantummechanikában (1929). 1930-ban települt át az Amerikai Egyesült Államokba, ahol 1937-ben megkapta az állampolgárságot. 1934-ben Szilárd Leó neutronok felhasználásával előidézhető láncreakció ötletét jónak tartotta és közösen kidolgozták az elmélet lényegét. Szilárddal közösen vették rá Einsteint a Roosevelthez szóló nevezetes levél aláírására. Ő is részt vett Szilárd Leóval, Neumann Jánossal, Teller Edével és Enrico Fermivel a levél nyomán beinduló atomkutatásokban a Manhattan-terv keretében . A plutóniumot előállító (szaporító) reaktor megtervezésén dolgozott, amely az első atombomba üzemanyagát állította elő. Részt vett az első atomreaktor kifejlesztésében és 1942. december 2-i indításában. Az első olyan nagyteljesítményű reaktorokat tervezte, amelyeknél vízhűtést alkalmaztak. Ezek az áramló víz hűtötte reaktorok azok a biztonságos reaktor típusok, amelyeket ma is használunk. A világ működő atomerőműveinek mintegy 80%-a ilyen. Ebben a típusban a hűtővíz egyben a neutron lassító (moderátor) is, így ha a hűtés megszűnik, a reaktorban lecsökken a lassú neutronok száma is, és a láncreakció leáll. További 30 reaktorszabadalmat is beadott. Tehát teljes joggal mondta róla tanítványa és munkatársa Weinberg, hogy 'Wigner a világ első reaktormérnöke.' A kvantummechanikai munkássága is figyelemre méltó: ő állapította meg például a bariontöltés-megmaradási elvet (1949). 1963-ban fizikai Nobel-díjat kapott az atommag és az elemi részecskék elméletéhez adott hozzájárulásáért, elsősorban az alapvető szimmetriaelvek fölfedezéséért és alkalmazásáért. Mindent megtett, hogy az atomenergiát békés célokra használják. Ezirányú munkásságáért megkapta az USA Atomok a Békéért díját. Mindvégig szeretettel szólt hazájáról és tanárairól. Gyakran látogatott haza és 1983 nyarán meglátogatta a paksi atomerőművet is. 1995-ben halt meg a 'világ első reaktormérnöke', de munkássága révén mindig jelen lesz közöttünk.
 
Gábor Dénes (Budapest, 1900. VI. 5.-London, 1979. II. 5.)
 
Mindössze 14 éves volt, amikor beleszeretett a fizikába. Figyelme rögtön az atomok világa, az elektronok viselkedése felé fordult. Ezek megfigyelésének vágya évtizedekkel később is motiválta, midőn az elektronmikroszkóp tökéletesítésével foglalkozott. A korai természettudományos és műszaki érdeklődés adta az indíttatást műegyetemi tanulmányainak megkezdéséhez 1918-ban. A stúdiumot a gépészmérnöki szakon kezdte, majd 1920-tól Berlinben a charlottenburgi kerületben levő műszaki főiskolán elektromérnöki ágon folytatta. 
1924-ben szerezte meg az elektromérnöki diplomát. Huszonnégy éves korában már széles körű műszaki és tudományos ismeretekkel rendelkezett. A kettős képzés hatására mélyen és kitéphetetlenül gyökeret eresztett az az elméletet és gyakorlatot összekötő mérnöki szemlélet, amely egész életművében átfogóan és következetesen érvényesült.
1932-től kezdett foglalkozni a plazmajelenségek elméletével. A plazmák, vagyis az erősen ionizált, villamos szempontból csaknem semleges gázok elméletének tanulmányozása Gábor Dénest a feltárt effektusok gyakorlati hasznosítására, a plazmalámpa megalkotására ösztönözte. A plazmalámpát 1934-35-ben a Tungsram vezetőségével történt megállapodás alapján annak kutatólaboratóriumában – Budicsevits Andor segítségével – próbálta megvalósítani. A sikeres laboratóriumi munkák ellenére a lámpák magyarországi gyártására nem került sor. Az Egyesült Izzó nem kívánta megvásárolni Gábor szabadalmát.
1937-ben Angliába települt. Ezt követően tizennégy esztendőn át a Thomson-Houston Társaság kísérleti laboratóriumában dolgozott. Fő munkaterülete az elektronoptika volt. 1947 és 1958 között a londoni Imperial College-ban elektronoptikát oktatott, majd 1967-ig az alkalmazott elektronika professzora volt. Ezt követően az intézmény egyik vezetője, nyugdíjazásától haláláig tanácsadója maradt.
Az 1971. évi Nobel-díjat "a holográfia módszerének felfedezéséért és fejlesztéséért" kapta. Megjegyzendô, hogy a holográfia elvét már évtizedekkel elôbb felfedezte, de a módszer gyakorlati megvalósítását csak a lézerfényforrások koherens fénynyalábja tette lehetôvé. A mérnöki fizika területén sok más alapvetô jelentôségû eredményt is elért, és sokat foglalkozott a tudomány társadalmi hatásaival. Az MTA 1964-ben választotta tiszteleti tagjává.
 
Polányi János (Berlin, 1929. I. 23.)
 
Polányi János 1929-ben Berlinben született, majd később pedig az angliai Manchesterben élt. 1986-ban kapta meg a kémiai Nobel-díjat kapott - megosztva – „az elemi kémiai folyamatok dinamikája terén végzett kutatásokért”. Jelenleg Kanadában él, 1962 óta a Torontói Egyetem professzora.
Polányi János (Polanyi, John Charles) Manchesterben végezte el alap és középiskoláit, majd 1946-ban, ekkor 17 éves volt, beiratkozott a Manchesteri Egyetemre, ahol édesapja a fizikai kémiai tanszék professzora volt (egy évig édesapja előadásait is hallgatta). 1949-ben kapta meg a B. Sc, majd 1950-ben M. Sc. Diplomát, és 1952-ben, 23 évesen itt szerezte meg Ph. D. tudományos fokozatát kémiából.1952-ben ösztöndíjasként Kanadában a Nemzeti Kutatási Központban kapott kutatói feladatot, és ezt az 1954-ig folytatta. Később az USA-ban a Princetoni Egyetemen dolgozott 1956-ig tanársegédnek megfelelő állásban (research assistant).Huszonhét évesen, a kanadai Torontóban telepedett le és az egyetem kémia tanszékén vállalt munkát, amelynek 1962-től a professzora, 1974 januárjától pedig intézetvezetője lett.
Mint kémikus, a többletenergia kémiai folyamatokban lejátszódó eloszlása területén ért el jelentős eredményeket, több más terület mellett. Azt kívánta jobban megérteni, hogy miként változnak a molekulák energiaállapotai a kémiai reakciók folyamán. Az elemi atomi és molekuláris ütközések során bekövetkező energiaátadási folyamatot kutatva alapvető fontosságú felfedezést tett. Így a kémiai lézerek vizsgálatakor igazolta, hogy a vegyi reakció energiája közvetlenül alakul át lézerfénnyé. Ő dolgozta ki az infravörös kemilumineszcencia módszerét, mivel a gerjesztett molekulák infravörös fényt bocsátanak ki. A kémiai reakció során kibocsátott fény változásának színképelemzésével nyomon követte a kémiai kötések cserélődését, ezáltal meghatározta a molekulák mozgási és rezgési energiájának hatását a vegyi reakciók kimenetelére. 
Munkásságát számos díjjal és akadémiai tagsággal (Kanadában, Angliában, Az USA-ban) ismerték el. 1986-ban, 57 évesen kapta - D. R. Herschbachhal és Yuan T. Lee-vel megosztva - a Nobel-díjat „az alapvető kémiai reakciók elemzési módszereinek kidolgozásáért.”
 
Wiesel, Elie (Máramarossziget, 1928. IX. 30.)
 
Elie Wiesel, 1928. szeptember 30-án Máramarosszigeten született, ortodox hászid zsidó családban. Édesapja Magyarországról származott, ezért anyanyelve a jiddis mellett, magyarul is beszél. Hagyományos ortodox, héder és jesiva nevelésben részesült. Tizenöt évesen családjával együtt Auschwitzba deportálták, ahonnan a monowitzi, majd a buchenwaldi táborba került. Szülei és hatéves húga nem élték túl a borzalmakat. 
1948-tól a Sorbonne-on filozófiát tanult, majd újságíróként dolgozott. A Párizsban eltöltött évek alatt kezdett el könyveket írni. Esszéi, novellái és drámái elsősorban az európai zsidóság kiirtásáról szóltak. Ő használta először – mai értelemben – a holokauszt kifejezést. 
1986-ban Nobel-békedíjat kapott, mint „az egyik legfontosabb vezéralak és szellemi vezető azokban az időkben, amikor az erőszak, az elnyomás és a fajgyűlölet rányomta bélyegét a világ arculatára.” Nem sokkal ezután feleségével megalapították az Elie Wiesel Alapítványt az Emberiségért, amelynek a mai napig elnöke. Őt tartják a holokauszt történetének egyik legismertebb szakértőjének. 1978 és 1986 között a nemzetközi holokauszt-emlékbizottság elnöke volt. Napjainkban is fő feladatának tekinti a fajgyűlölet elleni küzdelmet. 
 
Oláh Győrgy (Budapest, 1927. V. 22.)
 
Oláh György 1927. május 22-én született Budapesten. Középiskolai tanulmányait a Piarista Gimnáziumban végezte. (Azok közé tartozott, akiket a német megszállás idején Sztehlo Gábor evangélikus lekész , a későbbi Gaudiopolis alapítója bújtatott.)[1] Ezután a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult kémiát, és 1949-ben doktorált. A következő években az egyetemen tanított. A szerves kémia érdekelte különösen, és a szerves kémia legrangosabb magyarországi professzorának, Zemplén Gézának kutatási asszisztense lett. Az 50-es években publikálni kezdett, már első tanulmányai nemzetközi érdeklődést váltottak ki. 1954–1956 között a szerves kémia tanszék vezetője és az MTA újonnan létrehozott Központi Kémiai Kutatóintézetének társigazgatója volt. 
Az 1956-os forradalom után családjával együtt elhagyta Magyarországot. Előbb Londonban éltek, majd a család Kanadába költözött. Itt Oláh a Dow Chemical-nál dolgozott 1964–1965 között. 1965-ben az Amerikai Egyesült Államokban, Clevelandban kapott munkát, a Case Western Reserve University-n. 1971-től amerikai állampolgár lett. 1977-től Kalifornia államban él, ahol a Dél-Kaliforniai Egyetemen (University of Southern California) tanít. Még 1977-ben kinevezték az egyetem Szénhidrogénkutató Intézetének tudományos igazgatójává. 1991 óta a Los Angeles-i Loker Szénhidrogénkutató Intézet (Loker Hydrocarbon Research Institute) igazgatója. 
A Magyar Tudományos Akadémia 1990-ben tiszteletbeli tagjává választotta. Oláh György folyamatosan tartja a kapcsolatot a magyarországi kutatókkal. 
Kutatásainak legjelentősebb eredményét a karbokationok kutatásával érte el, e területen végzett munkájáért a Svéd Tudományos Akadémia 1994-ben kémiai Nobel-díjjal jutalmazta.
 
Harsányi János (Budapest, 1920. V. 29. – Berkeley, 2000. VIII. 9.)
 
Egy zuglói gyógyszerész gyermekeként született 1920-ban. 1938-ban érettségizett a Fasori Evangélikus Gimnáziumban. 1942-ben gyógyszerészi oklevelet szerzett Budapesten. Zsidó származása miatt 1944 májusától novemberéig munkaszolgálatos Budapesten. 1945-ben századát Ausztriába deportálták, de ő megszökött a pályaudvarról, s Raile Jakab jezsuita szerzetesnél bujdosott a Mária utcai kolostor pincéjében. Eközben előadásokat hallgatott a Katolikus Hittudományi Főiskolán. 1946-tól filozófiát hallgatott, 1947-ben doktorált, majd Szalai Sándor szociológiai intézetében tanársegéd lett. 1948-ban a gyógyszertárak államosítása után leendő feleségével, Klauber Annával Ausztriába menekült. 1950-ben Ausztráliába emigrált, ahol három évig gyári munkásként dolgozott. 1954-1956-ban a Brisbane-i Egyetemen közgazdaságtant tanított. 1956-ban Rockefeller-ösztöndíjat kapott a Stanford Egyetemre. Kenneth Arrow mellett 1958-ban közgazdasági doktorátust szerzett. Főként matematikát és statisztikát tanult. 1958-ban feleségével visszatért Ausztráliába, s a Canberrai Egyetemen kapott kutatói állást. Arrow segítségével 1961-ben a Detroiti Egyetemen kapott állást. 1964-ben a kaliforniai Berkeley Egyetem professzora lett. Egyetlen gyermeke, Tom is ekkor született. 
1994-ben – John Forbes Nashsel és Reinhard Seltennel megosztva – „a nem-kooperatív játékok elméletében az egyensúly-analízis terén végzett úttörő munkásságért” Nobel-díjat nyert. Élete végén Alzheimer-kórban szenvedett. 80 éves korában szívroham végzett vele.
 
Kertész Imre (Budapest, 1929. XI. 9. - Budapest, 2016. IV. 31.)
 
1929. november 9-én született Budapesten. 1944. június 30-án a Budapest környéki csendőrpuccs következményeképpen tizennégy évesen Auschwitzba deportálták. Több koncentrációs táborban is fogva tartották, majd a lágerek felszabadítása után, 1945-ben hazatért Magyarországra. Ezt követően újságírással és fizikai munkával tartotta el magát. 
Az 1955 és 1960 között létrejött írásokban (ezek színházi művek voltak) született meg az 1960-tól 1973-ig írt első regény, a Sorstalanság gondolati alapanyaga. A sikert és azt, hogy írói, műfordítói munkájából megélhet, a nyolcvanas évek második fele, majd a magyarországi rendszerváltás hozta meg számára. 
Első regénye már megjelenése évében is nagy visszhangot váltott ki, igazában azonban csak a nyolcvanas és kilencvenes években keletkeztek olyan kritikák, melyek a hazai irodalmi utómodernség kánonjába sorolják. 
Nagy sikere van német nyelvterületen, összegyűjtött művei 1999-ben a Rowohlt kiadó gondozásában jelentek meg. 2002-ben már a Suhrkampnál jelennek írásai. 
Kertész Imre jelentős műfordítói tevékenysége során Elias Canetti, Sigmund Freud, Hugo von Hoffmannstahl, Friedrich Nietzsche, Joseph Roth, Arthur Schnitzler, Ludwig Wittgenstein, valamint modern német és osztrák szerzők írásait ültette át magyarra. 
1998 óta a darmstadti Deutsche Akademie für Sprache und Dichtung tagja. 2001-ben már jelölték a Nobel-díjra. 2002 október 10.-én valamivel 13 óra után jelentették be, hogy első magyar íróként megkapta a díjat. Ezzel Kertész Imre lett az első olyan magyar, aki felsőfokú végzettség nélkül és magyarországi munkájáért kapta meg a díjat.
 
Avram Hershko (Herskó Ferenc) (1937. XII. 31.)
 
Avram Hershko (Herskó Ferenc) 1937. december 31-én született Karcagon. Herskó Ferenc elemi iskolába még Karcagon járt. Mivel a háború után az izraelita iskola tanulók híján megszűnt, Budapestre költöztek. 1950-ben a nagyszülőkkel együtt Herskó Mózes és családja kivándorolt Izraelbe.
Avram Hershko (Herskó Ferenc) a jeruzsálemi Héber Egyetem „Hadassah” orvosi fakultásán 1965-ben orvosi diplomát, ugyanott, 1969-ben PhD- fokozatot szerzett Summa Cum Laude minősítéssel. 1965-67-ig katonaorvosként szolgált, ezt követően két évig a Héber Egyetem Biokémiai Tanszékén oktatóként dolgozott, majd két éven át San Francisco-ban a California Egyetem Biokémia és Biofizika Tanszékén ösztöndíjasként végzett kutatómunkát. 1972-80-ig társprofesszora, 1980-1998-ig professzora, 1998-tól napjainkig pedig a Haifai (Technion - Israel Institute of Technology) Egyetem Biokémiai Tanszék legmagasabb tudományos fokozattal rendelkező professzora. Az elmúlt három évtized alatt a biokémia, a biofizika, az orvostudomány és a sejtbiológia terén 72 tanulmánya jelent meg különböző nemzetközi tudományos, szakmai folyóiratokban. 1993-tól tagja az Európai Molekuláris Biológia Társaságnak, 2000-től az Izraeli Tudományos Akadémiának. 2003-ban az Amerikai Nemzeti Tudományos Akadémia külső tagja lett. Életének ez a periódusa számtalan külföldi, főleg USA-beli tanulmányutat, előadást, magas szintű tudományos közlemények seregét és kutatói együttműködést eredményezett, miközben tanítványok sokasága nőtt fel mellette. 
Kiemelkedő munkásságáért számos rangos kitüntetésben részesült.
Két társával, a szintén izraeli 57 éves Aaron Ciechanoverrel, a haifai Rappaport Intézet kutatójával és a 78 éves amerikai Irwin Rose-zal, a kaliforniai Irvine Egyetem orvosi kollégiuma fiziológiai és biofizikai osztályának szakértőjével együtt „az ubiktivin - közvetített fehérjelebontás felfedezéséért” 2004-ben a Svéd Királyi Akadémia a kémiai Nobel-díjban részesítette.